Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Mesék I. Zoom


Működik az olvasómon?
 
Minden e-könyvolvasón olvasható a nálunk vásárolt e-könyv. Lehet nagyítani? Igen. Lehet változtatni a betűtípust és méretet. A letöltött e-könyveink ugyan olyanok mint a papírra nyomtatott könyvek.

 

Mesék I.

99 Ft
  • Szerző: Hans Christian Andersen
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)
  • ISBN: entik00550

Hogyan kapom meg az e-könyvet? Miután kitöltötte a vásárláshoz szükséges adatokat és kifizette bankkártyával az e-könyvet, megjelenik egy letöltési lehetőség a képernyőn és egy e-mailben is ott lesz a megvásárolt e-könyv. 

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet: 

A repülő bőrönd.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kereskedő, a kinek annyi volt a pénze, hogy nem is tudta se szerit, se számát. Ha akarta volna, vert ezüsttallérral kiköveztethette volna az egész főutczát, csakhogy okosabbra is tudta költeni a pénzét. Ha egy garast kiadott, egy tallért nyert helyébe. Hanem végre neki is meg kellett halnia, s ekkor mindene egyetlen fiára maradt, a ki aztán marokkal szórta a pénzt. Egyik mulatságból ki, a másikba be; - persze igy aztán csak­hamar lába kelt a pénznek.

Egy szép reggel arra ébredt, hogy alig van egy pár garasa, s a ruhái közül se maradt egyebe, mint egy ócska hálóköntös meg egy pár papucs. A jó barátok most már feléje se néztek többé s szóba nem álltak volna vele az utczán más ember szeme láttára. Csupán egy jobb szivü ember küldött neki egy bőröndöt azon izenettel, hogy csomagolja bele a holmiját.

Hisz ez nagyon szép lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt többé mit rakni a bőröndbe, azért bele ült saját maga. - Csakhogy ez nem volt aféle közönséges bőrönd. Mihelyest a zárat megnyomta az ember, a bőrönd azonnal röpülni kezdett. Megpróbálta s csakugyan - egyszer csak érezte, hogy emelkedik. Repült, repült mindig magasabbra; végre az egész város alatta terült el, majd el is tűnt egészen, s a bőrönd még mindig repült.

Az utas végre Törökországba érkezett. Leszállva, először is az erdőbe sietett, hogy bőröndjét elrejtse, azután pedig a város felé vette utját, mit annál inkább megtehetett, mert nem kellett félnie, hogy feltünést kelt öltözéke által, mert a törökök ugyis mind papucsban és hálóköntös forma ruhában járnak. Midőn egy nővel találkozott, megkérdezte tőle, hogy micsoda vár az, mi ott áll a város szélén s melynek ablakai olyan magasak?

„Ott a király leánya lakik!” felelt az asszony, „akinek azt jósolták egyszer, hogy vőlegénye által nagy szomoruság fogja érni, s azért most egy teremtett léleknek sem szabad betenni a lábát a palotába, ha a király és a királyné nincsenek ott!”

„Köszönöm”, mondá az utas s ezzel visszatért az erdőbe s előkeresve bőröndjét, bele ült s elrepült a palotához. Megérkezve, leereszkedett a tetőre s az ablakon át belépett a szobába.

A királykisasszony ott aludt egy pamlagon s oly szép volt, hogy az utas lehajolt és meg­csókolta, mire az rögtön felébredt s rémülve látta az idegent, de ez azt mondta, hogy ő nem más, mint a törökök istene, ki a légen át jött el hozzá.

Ez nagyon hizelgett a királynénak, s mikor igy megnyugodott, leültek a pamlagra, s az idegen szép regékkel mulattatta a királyleányt, kit annyira elragadtak a mesék, hogy mikor az idegen megkérte feleségül, azonnal beleegyezett s igy szólt hozzá: „Jöjj el szombat este; akkor a király és a királyné hozzám jönnek theázni. Tudom, büszkék lesznek reá, ha megtudják, hogy a törökök istene kért meg feleségül. De ugy készülj, hogy szülőimnek is tudj szép regéket mondani, mert azt kimondhatatlanul szeretik. Anyám a komoly, tanulságos történeteket hallgatja legszivesebben, atyám pedig a vigakat, melyeken jót lehet nevetni.”

„Jól van”, felelt az idegen, „tehát mesét hozok nászajándék gyanánt!”

Ezzel elváltak, s a herczegnő egy aranypénzekkel diszitett kardot adott vőlegényének, ki az aranyaknak igen jó hasznát vette. Mihelyt a palotából kirepült, azonnal új ruhát vett magának, bőröndjét is szépen összeigazittatta s azután az erdőbe menve leült, hogy valami szép mesét gondoljon ki. Szombat este volt a határidő; addigra készen kellett lennie. A dolog nem ment valami könnyen, s mire készen lett vele, épen szombat este volt.

A király és a királyné csakugyan ott voltak leányuknál és vártak az idegenre, s midőn ez megérkezett, a legszivesebb fogadtatásban részesitették.

„Nem mondanál nekünk valami szép regét?” kérdé az est folyamában a királyné. „Olyant, a mi mély értelmü és tanulságos legyen!”

„De lehessen rajta nevetni is”, tette hozzá a király.

„Ugy lesz, a mint kivánjátok”, felelt az idegen s elkezdé a regét:

„Volt egyszer egy csomó kéngyufa, a melynek minden egyes szála büszke volt előkelő származására. Családfájuk - egy nagy fenyőfa, melyből készültek - az erdő egyik legmaga­sabb s legrégibb fája volt. A kéngyufák ott feküdtek a párkányon egy tüziszerszám s egy régi vasfazék között s ezeknek aztán fiatalkorukról beszéltek. „Mikor még ott voltunk a zöld ágon”, mondák, „akkor igazán elmondhattuk, hogy zöld ágra jutottunk. Este, reggel gyémánt theát ittunk - ugyanis harmatot - s egész nap a napfényben sütkéreztünk - tudniillik mikor sütött a nap - s az énekes madarak is folyton csak bennünket mulattattak. Azt is észrevettük, hogy nagyon gazdagok lehetünk, mert a lombos fák csak nyáron viseltek diszt, de a mi családunknak módjában állott télire is ellátni bennünket szép zöld ruhával. De egyszer csak favágók jöttek az erdőbe s egész családunk szétforgácsolódott. Családunk feje főárbocz gyanánt egy hatalmas hajóra jutott, a többi ágak ismét máshol találtak alkalmazást, nekünk pedig az a feladatunk, hogy világitó gyanánt szolgáljunk az alacsony tömegnek.”

„Az én történetem különböző”, felelt a vasfazék, mely mellett a kéngyufák feküdtek. „Mióta megláttam a napvilágot, azóta számtalanszor megsuroltak és megint tüzre tettek. Ugyszólván első vagyok a házban s legnagyobb örömöm az, ha ebéd után tisztára surolva pihenhetek itt a párkányon s beszélgethetek többi társaimmal. De azt elmondhatom, hogy egészen zárt ajtók mögött élünk mindnyájan, kivéve a vödröt, mely néha mégis lejut az udvarba. Egyedül a piaczi kosár révén hallunk néha ujságot, csakhogy az meg olyan lázitó hangon beszél a kormányról és a népről.”

„Jaj de sokat beszélsz!” szólt közbe a tüzszerszám, s ezzel az aczél hozzá ütődött a kovához, mire a szikrák csakugy pattogtak. „Ugyan csapjunk inkább valami jó mulatságot ma este!”

„Igen, igen”, kiálták a kéngyufák, „beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk!”

„Nem szeretek magamról beszélni!” szólt a cserépfazék. „Inkább azt ajánlom, hogy rendez­zünk estélyt. Majd én mesélek nektek valamit, s azután sorba mindegyikünk elmond valamit élményeiből. Ez olyan mulatságos, mert az ember egészen beleéli magát abba, a mit a másik elbeszél. Halljátok tehát: Ifjuságomat ott töltöttem a keleti tenger mellett a dán partokon egy csendes családnál. Ott mindég szorgalmasan fényesitették a butorokat, surolták a padlót s minden két hétben tiszta függönyöket raktak fel!”

„Milyen élénken tud ön beszélni”, szólt közbe a sörteseprü. „Mindjárt látszik, hogy nő az, a ki ezt a történetet mondja, mert valami tisztaságra emlékeztető van szavaiban.”

„Igen, igen, mindjárt érzi az ember”, vágott közbe a vödör s közbe olyat ugrott, hogy csak ugy hangzott bele a konyha.

A fazék tovább folytatá s elbeszélésének vége méltó volt az elejéhez.

A tányérok a falon csörögtek örömükben; a seprü pedig zöld petrezselymet huzott elő a sarokból, hogy a cserépfazekat megkoszoruzza vele. Tudta, hogy ez a többieket vérig fogja boszantani, de azt gondolta magában: „Ha ma én koszoruzom meg, holnap ö koszoruz meg engem!”

„Most pedig tánczoljunk!” mondá a csipővas s azonnal tánczra is perdült. „Hát engem nem koszoruztok meg?” kérdé, s társai teljesitették kivánságát.

„Milyen közönséges csőcselék!” mondák a kéngyufák.

Most a theaforralónak kellett volna énekelni, de rekedtséggel mentette ki magát s azt mondta, különben is csak akkor tud énekelni, ha a viz forr benne. Pedig tulajdonkép az egész vonakodás csak urhatnámságból történt, mert a theaforraló csak benn az asztalon, az uraság előtt akart énekelni.

Az ablakmélyedésben egy régi toll hevert, melylyel a szolgáló szokott volt irni. Nem volt rajta semmi különös, kivéve azt, hogy egész nyakig be lehetett a tintatartóba mártva, csakhogy a toll szinte büszke volt erre. „Ha a theaforraló nem akar énekelni”, mondá a toll, „akkor maradjon magának. Ott künn a kalitkában ül egy csalogány, az tud aztán énekelni! Az igaz, hogy tanulni nem tanult, de ma este elnézhetjük ezt neki!”

„Én ezt nagyon helytelen dolognak találnám”, mondá a theásfazék, ki a konyhaedények között az énekes szerepét játszotta s a theaforralónak mostohatestvére volt. „Hogy énekelne már egy idegen madár a mi társaságunkban? Ez nem volna hazafias dolog. Felszólitom a piaczi kosarat, hogy hozzon ez ügyben itéletet!”

„Ki sem mondhatom, mennyire haragszom”, mondá a piaczi kosár. „Nem sokkal jobb lenne-e, ha egyszer ugy Isten igazában rendet csinálnánk itt a házban? Akkor mindegyikünk elfoglalhatná az őt megillető helyet, s én mindenre nézve megtenném a kellő intézkedéseket!”

„Csapjunk lármát!” kiálták most mindannyian. De egyszerre megnyilt az ajtó, s a szolgáló lépett be, mire ugy elhallgattak mindnyájan, hogy mukkanni sem mertek. De nem volt a fazekak közt egy sem, mely ne érezte volna méltóságát és hatalmát. „Hiszen ha én akartam volna”, mondák egyenként, „akkor ma vig esténk lett volna!”

A szolgáló pedig megfogta a kéngyufacsomót s tüzet gyujtott. Hüh, hogy lángoltak, hogy szikráztak akkor!

„Most aztán mindegyikük belátja, hogy mégis mi vagyunk az elsők. Milyen fény, milyen világosság árad belőlünk!” - s a mint ezt kimondták, elhamvadtak. S ezzel az én mesémnek is vége van!

„Gyönyörü volt!” kiáltá elragadtatva a királyné. „Gondolatban egészen ott voltam a kén­gyufáknál. Neked szivesen odaadom leányomat.”

„Magam is”, szólt a király, „hétfőn meg is tarthatjuk a lakodalmat.”

Igy tehát kitüzték a menyegző napját s az azt megelőző este az egész várost kivilágitották, a mi tündéri látványt nyujtott.

„Illő, hogy én is hozzájáruljak a menyegzői pompához!” gondolta a vőlegény, s azért mindenféle tüzijátékhoz való eszközt, szikraesőt, tüzes napokat, ragyogó csillaggömböket vásárolt össze; s ezeket bőröndjébe rakva felemelkedett a levegőbe.

De fenn a magasban eldurrantak a tüzijátékok s a mint az emberek ott lenn a földön meg­látták, alig tudtak hova lenni bámulatukban. Csakugyan hitték, hogy az a törökök istene, a ki a királyleányért jön.

Midőn bőröndjével leereszkedett az erdőben, az jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a városban, hogy tetszett a tünemény az embereknek.

Hanem hiszen volt mit hallania! Ahány emberrel beszélt, annyiféleképen mondták el neki, a mit láttak, csak az volt bizonyos, hogy mindenki gyönyörünek találta a látományt.

„Én magát a törökök istenét láttam!” mondá az egyik. „A szeme olyan volt, mint a ragyogó csillagok, szakálla pedig, mint a hullámzó viz!”

„Tüzes köpenyegben repült felettünk”, tette hozzá a másik.

Szóval, szép dolgokat hallott magáról s másnap már az esküvőt kellett volna megtartani.

Visszament az erdőbe, hogy bőröndjét felkeresse s beleüljön, de ime - a bőrönd nem volt sehol, mert elégett. A tüzijátékból egy szikra benne maradt, s midőn ez lángra lobbant, az egész bőröndöt elégette. Vége volt a dicsőségnek, nem tudott többé repülni s menyasszonyához sem juthatott el.

A szép királyleány pedig egész nap az erkélyen állt és várta vőlegényét. Maig is várja, de az azóta is vándorol a világban meséket mondva, de azok közül már egyik sem olyan vig, mint az, a mit a kéngyufáról mesélt.