Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

A skarlátbetű Zoom


Működik az olvasómon?
 
Minden e-könyvolvasón olvasható a nálunk vásárolt e-könyv. Lehet nagyítani? Igen. Lehet változtatni a betűtípust és méretet. A letöltött e-könyveink ugyan olyanok mint a papírra nyomtatott könyvek.

 

A skarlátbetű

99 Ft
  • Szerző: Nathaniel Hawthorne
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)
  • ISBN: entik00547

Hogyan kapom meg az e-könyvet? Miután kitöltötte a vásárláshoz szükséges adatokat és kifizette bankkártyával az e-könyvet, megjelenik egy letöltési lehetőség a képernyőn és egy e-mailben is ott lesz a megvásárolt e-könyv. 

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet:

A vámház

(BEVEZETÉS A SKARLÁTBETŰ-HÖZ)

Elég furcsa, hogy - bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti körben sem) - most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a közönségnek. Először - vagy három-négy évvel ezelőtt - arról meséltem, hogy telt életem egy régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; az ilyesmire pedig sem az elnéző olvasó, sem a tolakodó író nem találhat mentséget. De tudja isten, hogy miért, mégis akadt egy-két türelmes lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha senki sem követte hívebben a híres „P. P. egyházközségi tisztviselő” példáját.

Úgy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van -, de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.

Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéle­tesen egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket teljessé tehetik.

Megvallom, szerény véleményem szerint egyáltalában nem dicséretes dolog mindent elbe­szélni, még ha személytelen formában tesszük is. De mivel a gondolat dermedt és béna, amíg a beszélő igazi kapcsolatot nem talál hallgatóival, megbocsátható, ha azt képzeli, hogy egy megértő, együttérző, ha nem is egészen bizalmas jó barát figyel a szavára. Így fölenged az ösztönös tartózkodás, az ember elmond egyet-mást arról, ami körülötte, és arról is, ami benne van, anélkül, hogy legbensőbb énjéről letépné a fátylat. Ilyen értelemben és ilyen határok között, azt hiszem, jogos az önéletrajz is, és nem sértjük vele sem a magunk, sem az olvasó érzéseit.

Ki fog derülni egyébként az is, hogy ez a vámházi elbeszélés megmagyarázza, milyen módon jutott birtokomba az utána következő regény anyagának nagy része, és hitelességét is igazolja. Az ilyenfajta magyarázatot pedig az irodalom mindig jogosnak ismerte el.

Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki valóban vagyok: a történet kiadóját - vagy legalábbis ennél nem sokkal többet. Néhány külön vonással megpróbáltam kiemelni a lényeget, és halvány körvonalakban jellemezni egy olyan életformát, amelyet tudtommal eddig még senki sem írt le. Alkottam egy-két figurát, akiknek a történetben szerepük van, és akik között magam is ott vagyok. De ez talán nem hiba.

Szülővárosom, Salem, fél századdal ezelőtt, a nagy „Derby király” idejében mozgalmas kikötő volt még. De az egykor eleven rakodóparton most korhadozó raktárépületek állnak, és kereskedelemnek jóformán nyoma sincs. Legföljebb egy-egy bárka, teherhajó köt ki néha a kietlen part középső részén, bőröket rakodva. Odább, egy új-skóciai szkúner áll parthoz, vagy a brit gyarmatokról érkezik egy-egy tűzifarakomány. Az elhagyott rakodópart felső végén, amelyet gyakran elönt a dagály, kopott épületek sorakoznak, és tövükben a haszontalan gizgaz hosszú, tunya évek nyomát hirdeti.

Itt, a parttól nem messze, áll egy terjedelmes téglaépület. Ablakai a fönt leírt, nem éppen lélekemelő képre nyílnak, és teteje legmagasabb pontjáról minden áldott délelőtt pontosan három és fél óra hosszat lengedez a köztársaság zászlaja, szélben csakúgy, mint csendes időben. De a tizenhárom sáv függőlegesen áll, nem vízszintesen, ami arra vall, hogy „Uncle Sam”[1] kormányának nem katonai, hanem polgári állomása van ezen a helyen. A homlokzatot fél tucat faoszlop díszíti, fölöttük kiugró terasz, amelyről széles gránitlépcső vezet le az utcára.

A bejárás fölött az amerikai sasnak egy óriási példánya őrködik kiterjesztett szárnyakkal, pajzzsal a mellén, és ha jól emlékszem, egy csomó horgas nyilat és villámot tart karmaiban. Rendszerint nagyon mogorva kedvében van szegény madár, csőrével, szemével, egész dühös magatartásával mintha fenyegetné az ártatlan polgárokat, és azt akarná tudtukra adni, hogy akinek élete kedves, át ne merje lépni a küszöböt. De, úgy látszik, akármilyen barátságtalan, mégse tudja elriasztani az embereket, hiszen ebben a pillanatban is elég sokan gyűlnek a szövetségi sas védőszárnyai alá. Azt remélik nyilván, hogy keble puha és meleg, mint a pehelypárna. De a madár egyáltalában nem gyöngéd természetű, és előbb-utóbb - inkább előbb, mint utóbb - egész biztosan lerázza védenceit, sőt még egy alapos karmolást, csípést vagy nyíldöfést is kapnak tőle útravalóul.



[1] Uncle Sam - az amerikai kormány beceneve. Állítólag egy Samuel Wilson nevű katonai ellátmány­felügyelő nevéből ered, akinek pecsétjét („U. S.” - United States) tréfásan Uncle Samként (Sam bácsi) emlegették a rakodómunkások az 1812-es háborúban.