Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Országúton Zoom

Országúton

Készleten

  • Szerző: Jack London
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet: Él Nevada államban egy asszony, akinek egyszer folyamatosan, következetesen és szégyen-telenül hazudtam néhány órán keresztül. Nem akarok mentegetőzni előtte. Távol álljon tőlem. De szeretném megmagyarázni a dolgot. Sajnos, nem tudom a nevét, jelenlegi címéről pedig sejtelmem sincs. Ha szeme véletlenül e sorokra téved, remélem, írni fog nekem. A nevadai Ronóban történt, 1892 nyarán. Vásár volt éppen, s a városban nyüzsgött a sok kis csirkefogó és zsebes, nem beszélve a hobók hatalmas és éhes hordájáról. Az éhes hobók tették a várost „éhes” várossá. Addig „zörögtek” a polgárok házainak hátsó ajtaján, míg végül a hátsó ajtók süketté váltak. Nehéz ezt a várost „palira venni”, mondták akkoriban a hobók. Emlékszem, jó néhány étkezést elmulasztottam, annak ellenére, hogy ügyesen tudtam „tarhálni”, akár a kapukon kellett „dörömbölni” „behívóért” vagy „pakkért”, akár az utcán „gubát” kuncsorogni. Bizony, oly keserves helyzetbe kerültem itt, hogy egyik nap kijátszottam a jegyszedőt, és megrohantam egy utazgató milliomos magánkocsiját. A vonat elindult már, mikor a kocsi peronjára értem, és a fent említett milliomos felé tartottam, mögöttem pedig egy ugrással jött a jegyszedő, s éppen utánam nyúlt. Kutya meleg helyzet volt, mert abban a pillanatban értem el a milliomost, amikor a jegyszedő engem. Nem volt időm a formaságokra. „Adjon egy húszast, nincs mit ennem” - böffentettem ki. És úgy éljek, a milliomos belenyúlt a zsebébe, s adott... éppen... pontosan... egy húszast. Kétségkívül annyira meghökkent, hogy gépiesen engedelmeskedett, s azóta is szívből sajnálom, hogy nem egy egész dollárt kértem tőle. Biztosan megkaptam volna. Lelódultam a magánkocsi peronjáról, a jegyszedő meg igyekezett az arcomba rúgni. Elvétett. Szörnyű hátrányt jelent, ha az ember egy vasúti kocsi legalsó lépcsőjéről próbál lelépni anélkül, hogy tüstént a nyakát törné, s közben egy haragos szerecsen fent a peronon, mindenáron az arcába akar lépni a negyvenhatos lábával. A húszast azonban megkaptam! Meg ám! De térjünk vissza az asszonyhoz, akinek oly szemérmetlenül hazudtam. Már estére járt utolsó renói napom. Kinn voltam a versenypályán, néztem a futó pónikat, és elszalasztottam az ebédet (azaz a déli étkezést). Éhes voltam, azonfelül pedig éppen most szerveztek egy közbiztonsági bizottságot, hogy megszabadítsa a várost a magamfajta éhes halandóktól. A zsaruk már egy sereg hobo testvéremet befogták, s én hallottam Kalifornia napsütötte völgyeinek hívását a Sierrák hideg hegyhátain át. Két dolgot kellett még véghezvinnem, mielőtt leráztam volna lábamról Reno porát. Az egyik: elkapni este a nyugatra induló expressz vakperonját. A másik: előbb valami ennivalói szerezni. A legtüzesebb fiatalember is meggondolná, hogy utazzon-e egész éjszaka üres gyomorral, nyitott peronon, amely hófúvásokon, alagutakon, égre törő hegyek örökös haván át hasítja a levegőt. De ennivalót szerezni kemény dió volt. Vagy egy tucat háznál „leégtem”. Néhol sértő meg-jegy¬zéseket tettek rám, és célozgattak arra a rácsos lakhelyre, ahol érdemeim szerint tartózkodnom kellene. A legrosszabb az volt, hogy ezek a kijelentések nagyon is elevenbe vágtak. Ezért akartam éjszaka nyugatra vonulni. A törvény kinn járt a városban, kereste az éheseket és otthontalanokat, mert ezek bérelték ki rácsos lakásait. Néhány háznál félbeszakítottak, mikor udvarias és alázatos mondatokkal valami ennivalót kértem, bevágták orrom előtt az ajtót. Egyik háznál ki se nyitották. Ott álltam a verandán, kopogtam, s ők kinéztek az ablakon. Még a dundi kisfiúkat is felemelték, hogy lássa szülei válla felett a csavargót, aki semmit se kap enni náluk. Már-már úgy látszott, hogy kénytelen leszek a legszegényebbekhez menni ennivalóért. A legszegényebbek jelentik az éhes csavargó utolsó menedékét. A legszegényebbre mindig lehet számítani. Sose küldik el az éhezőt. Újra meg újra szerte az Egyesült Államokban megtagadták tőlem az ennivalót a nagy házban, fenn a hegyen; és mindig kaptam ennivalót lenn a pataknál vagy a mocsárnál, a kicsi kalyibában, ahol ronggyal tömködték be a törött ablakokat, s a fáradt arcú anyát megtörte a munka. Ó, ti jótékonysághajhászók! Menjetek a szegényekhez, és tanuljatok tőlük, mert csak a szegények jótékonyak. Ők nem osztogatják, de meg sem tagadják feleslegüket. Nekik nincsen feleslegük. Csak adnak, soha meg nem tagadják azt, ami pedig maguknak is kell, gyakran keservesen kell. Ha csontot löksz a kutyának, még nem vagy jótékony. Akkor vagy jótékony, ha megosztod a csontot a kutyával, pedig magad is éppoly éhes vagy, mint a kutya.

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft