Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Vadászkalandok vad tájakon Zoom

Vadászkalandok vad tájakon

Készleten

  • Szerző: Donászky Ferenc
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet:

Izgalmas vadásztörténetek

Mig mérsékelt világrészünk visszhangos, csendes erdőiben, virágos rétjein és erdős folyó­part­jain bárki veszély nélkül sétálhat, andaloghat, akár éjjel, akár nappal, végezheti békén dolgát a szántóvető, legeltetheti nyáját a juhász, - nem fenyegeti semmi vész: akárki bátran horgászhat a vízpartokon, ringatózhatik a hűs hullámok ölén, vagy leheveredhetik az erdők bársonyos mohszőnyegére, a rétek tarka virágai közé, - addig a tropikus világrészek tájain, erdőiben s folyópartjain mindannyiszor az életével játszik és halálveszély környékezi mindenfelől, nem­csak künn a szabadban, de kunyhója védő fedele alatt, sőt még ágya párnái között is. Akár sétáiban, akár munkájában, mindig oly elővigyázónak, óvatosnak, körültekintőnek kell lennie, mint amaz indiánnak, ki fejbőrvadászatra indulva, ellenségét akarja meglepni: vigyázni min­den lépésre, minden hangra, minden bokorra és egész környezetére egyszerre és mindenfelé...

*

Anderson, a híres vadász és kutató, egy napon annyira tévesen számította ki idejét, hogy a rengetegben lepte meg az éjszaka, mielőtt hajójához érhetett volna, annál is inkább, mert az egyenlítői tartományokban nincs szürkület és alkony, hanem egyszerre sötétedik be és világo­sodik ki, minden átmenet nélkül.

„Oly sötét volt körülöttem - beszéli, - hogy kinyújtott karomat sem láttam és ami helyzetemet még kétségbeejtőbbé tette, napközben ellődöztem minden töltényemet, így fegyverem nem ért többet egy botnál, ami pedig vajmi silány védelmi eszköz az erdők vadjai ellen. Átkozva könnyelműségemet, az erdőből a folyó partjához akartam jutni, honnan könnyen tájékoz­hat­tam volna magamat a hajócska irányában, melynek e tájon kellett reám várakoznia. Lassan, előrenyujtott kezeimmel tapogatózva lépkedtem, óvakodva, nehogy zajt üssek, mert a renge­teg már élénkülni kezdett. Körülöttem minden oldalról ágreccsenés, a bozót ropogása és lombsuhogás hallatszott, ordító, sikoltó, bömbölő hangok csendültek fel, néha oly közelről, hogy azt hittem, közvetlen mellettem harsan fel a vésztjósló ordítás. A sakálok ordító ugatásába a hiénák pokoli röheje vegyült, mit el-elhallgattatott pár percre a párducok komor bőgése és rekedt, nyávogó sikoltozása. Megálltam, hallgatóztam, szüntelen azon kínzó kétség­től gyötörve, hogy nem tévesztettem-e el az utat az áthatolhatatlan sötétségben, s ahelyett, hogy a folyó partjára jutnék, még jobban a rengetegbe mélyedek, hol, egyetlen töltény nélkül, a legelső ragadozó prédája leszek, melyektől szinte hemzsegett a rengeteg. Minden ág­reccsenés megriasztott, s ilyenkor fegyveremet, mellyel az utat tapogattam, ösztönszerűleg magamhoz kaptam, elfeledve, hogy vele magamat megvédeni nem tudom. Ha lábaim alatt egy-egy ágdarabka megreccsent, vérem sebesen kezdett lüktetni s attól féltem, hogy e reccsenések magukra vonják valami vadállatnak figyelmét. Néha-néha - mintha páros gyertyát hordoznának a bokrok között - két zöld fényben izzó pont meredt rám a sűrűből. Ilyenkor úgy éreztem, mintha vérem megfagyna, mert azt hittem, hogy egy-egy reám rohanni készülő párducnak a szemei merednek reám a villódzó zöld fényben. Kettőzött figyelemmel hallga­tóztam, nem hallom-e a folyó lassú gyöngyözését, s minden lépés után meg-megállva, kettőzött óvatossággal és lassúsággal lépkedtem, nehogy valami fának vagy bokornak menjek neki - midőn egyszerre olyan iszonyú, erős, velőtrázó hörgéssel vegyes mennydörgő ordítás dördűlt fel a sűrűben, hogy azt hittem, közvetlen mellettem kellett e hangnak felharsannia.

Lélegzetem elállt, füleim megcsendültek s a rémülettől minden tagom tehetetlenül reszketni kezdett. Valami leírhatatlanúl rémületes volt ez az iszonyú erejű, hörgéssel kezdődő ordítás ebben az alaktalan sötétségű éjben. Mintha csak ketté vágták volna az előbbi zűrzavaros ordítást, oly halálos csend állott be e borzalmas hangokra. És ebben a csendben, mely sokkal ijesztőbb volt, mint az előbbi hangkáosz, mint a csattogó mennydörgés, újra megdörrent az előbbi félelmes ordítás. Lábaim gyökeret vertek s nem bírtam megmozdulni. Mit tehetek én - egy töltetlen puskával - e közelben kóborló oroszlánpár ellen! Hisz, még ha töltött fegyver volna is a kezemben, a halál torkában állnék, mert e vak sötétségben még saját alakom kör­vonalait sem látom. Óráknak tetszettek azok a percek, melyeket dobogó szívvel, mozdulatla­nul, állva töltöttem ott. Nem mertem még lélegzeni sem, attól félve, hogy az oroszlánok körmei közé jutok. A nagy csendben szinte hallottam szívemnek félelmes, erőszakos dobo­gását, - de hallottam egyúttal azt a halk, gyöngyöző, sistergő zajt is, mely a csendes folyású vízek sajátja. Kissé megnyugtatva a nagy csendességtől, újra megindultam; nemsokára ritkulni kezdtek a fák s így a sötétség is annyira engedett, hogy kivehettem a folyó sötét tömegét. Oly zajtalanul, amint csak tehettem, egészen a víz széléig jutottam s onnan kém­lelődtem a hajó után. Nyugat felé a láthatár kissé világosabb volt, így felfelé, egy a folyóba mélyen belenyúló zátonyszerű földnyelvhez közel, megpillantottam a kis hajó aránytalanul hosszú vitorlarúdját és árbocát, elmosódó árnyékként az égre rajzolva. A folyó itt jó nagy darabon öbölszerűleg elszélesedett s így víze is meglehetősen sekély volt; az öböl közepéig a fentemlített zátonyszerű, széles földnyelv nyúlott be a vízbe az erdő felőli oldalon. Hogy tehát a vadak fogait elkerüljem, lassan a vízbe ereszkedtem, abban gázoltam szép csendesen előre és ama földnyelvnél akartam újra partra szállani, honnan hajóm már csak néhány ölnyi távol­ságban horgonyzott. Az ágrecsegés meg az ordítás, sikoltozás már újra elkezdődött az erdő­ben, ez tehát kissé megnyugtatott afelől, hogy az oroszlánok eltávoztak, mikor én szerencsé­sen a földnyelvig értem; de alig léptem ki a vízből a földnyelv szélére, midőn valami állat, mely a hűvös, nedves homokon pihent, lépéseimtől megriadva, felugrott s vak ijedtséggel rohant a földnyelv elejéig terjedő parti sűrűségbe, - a másik pillanatban pedig már felharsant az a vértfagyasztó, iszonyú hörgés, mennydörgő ordítással párosulva, a bozót tört, recsegett, ropogott a rémítő dulakodásban s ezt halálhörgés és rémítő morgás követte. Azt hittem, megfojt és megsüketít a fejembe tóduló vér, mert füleim annyira csengtek és a földet ingadozni éreztem lábaim alatt. Még gondolkozni sem bírtam, míg szívem rohamos lüktetése nem csillapult: - ha ama szegény állat nincs, úgy én megyek egyenest az oroszlán-pár torkába, mely a földnyelv parti sűrűségében, prédára lesve, rejtőzött, hiszen ott akartam én is partra szállani. Minden tagomban reszketve léptem újra a vízbe s felhasználva a morgás és küzdelem zaját, szerencsésen kikerültem ama veszedelmes pontot és szemközt a hajóval, léptem ki a partra. Jelt adva, hogy fektessék ki a deszkát a partra, a hajócska védő fedélzetére jutottam szerencsésen. Embereim közt nagy volt az öröm, mert ők már azt hitték az oroszlánok támadó és vérszomjas ordításából, hogy én estem körmeik közé, miután abból az irányból várták visszatértemet; ezért ijedtükben még a padlót is behúzták.”

Nemcsak éjjel, de nappal is, sokszor a legrettenetesebb helyzetbe kerülnek e távoli országok lakói. Egy francia mérnökkari tisztet, ki a Szahara-sivatag déli részén földmérésekkel fog­lalkozott, egy karaván-lakba szállásoltak el. Egy alkonyatkor, a munka végeztével, hazafelé tartott, midőn figyelmét számos, egy tamarind erdőcske fölött szállongó keselyű ragadta meg. Az erdő széléhez érkezve, egy kis völgyben, nagy rémületére, hatalmas oroszlánt pillantott meg, mely egy terebélyes fa alatt egy nagy antilóp-bikát marcangolt - és az oroszlán körül tisztes távolban hiénák, sakálok és keselyük vártak a lakoma maradványaira. „Mozdulatlanul álltam meg, ez volt a legtanácsosabb, mit helyzetemben tehettem, mert ha menekülni ipar­kodom, azzal csak az oroszlán figyelmét vonom magamra, míg így - lakomája végeztével - tán el fog távozni, anélkül, hogy csak reám is nézne. Jó negyedóráig álltam ott szoborszerű mozdulatlanságban. Az oroszlán mohón tépte, szaggatta a vérző és párolgó tetemet s nagy falatokban emésztette fel, úgyhogy jóformán alig maradt húsnak nevezhető rész a bika csontjain. Ekkor felemelkedett, nyelvével végignyalogatta véres száját és talpait, azután reám szegezve szemeit, merően nézett, - de párszor elordítva magát, hátat fordított s lassú léptekkel az erdőcskébe mélyedt, én pedig sietve hagytam el a helyet s iparkodtam, hogy mielőbb a karaván-duár biztos fedele alá juthassak.”

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft