Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Két arany hajszál Zoom

Két arany hajszál

Készleten

  • Szerző: Czóbel Minka
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

A sötétség fala

Zuhogott az eső, sürü sötétség szállt le a Swidovec völgyre. Az a sötétség, melyet csak fenyő­erdő tud szőni: éjszakából, feketésen-zöld galyak sürüjéből, fekete, füstös nehéz őszi ködből. Az a sötétség, melyben imbolyog a sötétség nehéz puha tömege, hogy itt-ott még sürübbre sötétedjék. Melyben kitágul a szem, hogy belefuródjék a sötétség falának bársony-nehéz, bársony-fekete éjjelébe.

Állt a sötétség fala és mégis mozgott. Mozdulatlan volt és mégis ide-oda folyt.

Néha egy-egy felhőfoszlány megakadt a fákon, de csak mint egy fehérebb sötétség függött a sürü galyak között. Ha elhuzódott, egyes rongygyá széttépve maradt a fenyő tűin.

E sötétségbe zugott a patak morajló hulláma folytonos egyformasággal, de közbe megujuló erővel, mely ismét elgyöngült, mint egy örökös melódia örökké visszatérő üteme.

Szinte láttatta e hang, a patak, hol lepke után kapó fehér macskákként felugráló habját, hol ismét jégtükörszerüen elsimuló vizét.

Néha még egy más hang is hallatszott a sötétben: patkók dobbanása a távol köves uton.

Közelebb jőve, a hang csendesedett, mig egészen elnémult, de más moraj váltotta. Ugy hallat­szott, lovasok állhattak meg. Fegyveres emberek szállhattak le a lóról, mert érc csörrenése hangzott a kövön. Most halkitott beszéd is vegyült a patak zúgásába:

- Tovább igy nem haladhatunk! - szólt egy parancsolásra, de egyszersmind óvatosságra szokott hang.

- Hát maradjunk itt - felelt a másik. - Rakunk tüzet, ha lehet. A fenyők alatt nem is ér ugy az eső.

- Ugyan mit gondolsz? Ilyen közel az országuthoz! Tudod, hogy dij van kitüzve fejünkre.

- Hiszen minket nem érhet baj!

- Persze, hogy nem, de minek koptassuk hiába a fegyvert? Aztán kár volna még jobban magunkra zúditani azt a darázsfészket, melyet a nádorispán költött ki ellenünk.

- Az mindenütt utánunk lesz - felelte a másik a bizalmas cseléd modorával, kinek mindent szabad mondani s kit ura mindig érdemesit feleletre.

Csakugyan egész természetesen válaszolt a parancsoló hangu:

- Dehogy lesz, őrizkednek ők a vadonba jönni. Most már csak menjünk akárhogy. Nem messze lehetünk a Bukovinkától, ott juhászok tanyáznak, náluk maradhatunk, mig pirkad a hajnal. Onnan lesz valami csapás a havasra s reggel tovább mehetünk. Ha egyszer elérem cédruspalotámat Dobosánkán, nem jön ott senki utánunk. A lengyel királynak más dolga van, az itteniek meg tudják, hogy sokan nem jöhetnek, kevesen pedig nem mernek.

E beszéd alatt a két vándor lassan kereste utját a patak mentén. Félelemtől horkoló lovaikat maguk után vezették.

Egy tisztásra értek, hol a sötétség fala lazábban volt épitve. Neki vágtak a hegyoldalnak, tapogatózva nyomról-nyomra lépve a szálas erdő törzsei között bukdácsolva a gyökereken, csuszva az apró köves, agyagos partokon.

- Csak legalább fáklyánk volna! - szólt a szolga.

- Nem először járunk sötétben, Ivánom! - felelt az ur.

- De még ilyen sötétet talán nem értem soha. Aztán könnyü neked, te bűbájos vagy, te látsz a sötétben is, de én mindig azt hiszem, hogy valami fekete falba ütöm a fejemet.

- Puha ez a sötétség fala, Iván. Csak inkább a fenyőtörzsekre vigyázz, tartsd magad elé a kezed, akkor két szem helyett öt ujjal látsz.

Iván messzire maga elé tartotta kezét, ahogy gazdája mondta. Három éve követte már, három éve nem tett mást, mint azt, mit ura mondott. Bámulattal, rajongással függött rajta; egy felsőbb lényt látott benne, ki igazán mindenre képes.

Mert a sötétség sürü fátyola Dobos lovagot takarta el. A legszebb és legerősebb férfit, ki akkortájt hetedhétországon élt, őtet és hűséges szolgáját, Markulcsek Ivánt, egy zimiri pásztorfiut, kit Dobos a medve karmai közül mentett meg. Azóta Iván egy percre se hagyta el, követte, kisérte. Ha szabadban háltak, fenyőgalyakból, mohból ágyat vetett neki. Ha otthon voltak, tisztogatta fegyverét, szobáját, ruházatát. Olykor tilinkózott neki, mert Dobos szerette a muzsikát és néha kedve telt benne, hogy előtte táncot járjanak.

S a szigoru lovag, ki halállal büntette a legkisebb ellenmondást, Ivánt soha még egy rossz szóval se illette.

Sokszor, ha őrt állt a fiu kalandos utjaikban, Dobos észrevette, hogy fáradtan huzódik össze szőke szempillája nagy kék szeme felett, a lovag kivette a kezéből a fegyvert: «Pihenj egy kis korig fiam, addig őrködöm én».

Markulcsek restelte elfogadni a kegyességet, de Dobos csak folytatta: «Hát azért vettelek ki a medve karmaiból, hogy most a fáradtság tépjen szét? Gyenge vagy te még ahhoz».

- És te gazdám? hogy élsz meg nyugalom nélkül?

- Én?! - mást nem szólt a lovag, de ez egy szóban oly végtelen önbizalom, oly határtalan gőg, oly szomoru elszántság volt kifejezve, hogy Iván szó nélkül és alázatosan teljesitette ura kegyes parancsát, lefeküdt lábaihoz s gondtalanul elaludt.

Részlet:

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft