Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Kakukfüvek Zoom

Kakukfüvek

Készleten

  • Szerző: Czóbel Minka

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

A NYIRSÉGBŐL

Soká elbolyongtam...

Soká elbolyongtam ködös őszi estve,
Átsugárzó csillag halvány fényét lesve,
De hiába vártam.

Fátyolt vont az alkony a csillagos égre,
Sűrü szürke fátyolt az egész vidékre,
Síkjára, halmára.

Csak a kerti fáknak sötét, komor árnya
Meredezett búsan, óriássá válva,
Ijesztően, zordan.

De hogy tovább néztem, szürke ködös fátyol
Mintha fellebbenne, és a kékes távol
Aranyossá válna.

Feltárult előttem falum vidám képe,
Kalászos határa, munkálkodó népe
Eleven szinekben.

Aztán mintha zengne az az édes nóta,
Mely itt hangzott körül gyermekkorom óta
Bűbájosan, halkan.

Végre nem is tudtam, nóta-e, vagy kép-e,
Mely reszketve olvad ködös messzeségbe,
Mint egy édes álom.

Ne ébredjek még fel! - hát ha leirhatnám,
S álmomat magamnak továbbra tarthatnám
Szivem örömére?

Csakugyan leirtam; ha eloszlott bája,
Nem a látománynak, tollamnak hibája,
Mely erőtlen, gyönge.

Ti, kik szép hazánknak más részét lakjátok,
Gyámoltalan hangom eljut-e hozzátok,
Távoli testvérek?

Le fog-e hatolni szívetek mélyébe,
A viruló Nyirség igézetes képe,
Mint a hogy én látom?

Úgy a hogy leirtam, díszt nem raktam rája,
Akép’ mondom a szót, mint a népnek szája
Ezen a vidéken.

Leirtam mit láttam, s a mit hozzá tettem,
Azt is csak ez áldott föld porából szedtem.
Az is itten termett.

 

Anyaföld

Anyaföld, imádlak! hisz egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.

Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya,
Múló felhő - hiszen ezer virágszálba’,
Ezer ember-szívben ismét újra ébred
Az örök, változó, halhatatlan élet.

Te adtad - éneket ajakamra csalva, -
Hogy szívem érzését kiönthessem dalba,
Hogy a mi érzésből meg nem tér már benne,
Talán még más ember örömére lenne.

Annyi csak - ha van is - énekemben érdem,
Hogy a magyar szívet szeretem és értem;
Úgy nagy nyugalmában, akkor meg csak hagyján,
Mint zúgó viharban, zivatarok napján.

Már hogy ne érteném? hiszen rokon vélem,
Már hogy ne szeretném? hisz’ napom itt élem,
E földön, melynek nincs párja e világon,
Melynek minden egyes kis porszemét áldom.

Drága jó anyaföld, de meg is van áldva,
Dúsan, szépen terem virága, dudvája;
Ha dudva, hát dudva - az is nyilik zöldön,
Boldog az élete - ha ezen a földön.

Áldott jó anyaföld! bele-bele mélyed
Életem gyökere - onnan száll az élet
Ereimbe vissza - kivirágzik szépen,
Magányos szívemnek egy-egy énekében.

Érzem illatodnak reszkető páráját,
Ha tavaszi napon barázdákba szántják
Kebledet az ekék. - Erő száll belőle,
Erő, élet, illat, a kék levegőbe.

Hogy kifakad rajtad hamvas szinezettel
Tavasz-üdeségben a harmatos reggel,
Hűvösebb sugárral, esti csillagfénynyel
- Mind az én életem, egyben a tiéddel.

Hogy ha visszahull rád hideg őszi szélben,
Sárgult fák levele, aranyeső képen,
- Késő már, hogy nézzük a leszálló napot -
Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.

Részlet:

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft