Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

Asszonyfej - elbeszélések Zoom

Asszonyfej - elbeszélések

Készleten

  • Szerző: Lovik Károly
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet: Asszonyfej. Már harminckét éves volt, de még mindig szép, szikár, hamvasszőke, karcsu; arcán látszott, hogy valami nagy igazságtalanság érte az életben, s ez finommá, félénkké tette vonásait. Egy hét alatt vesztette volt el a férjét és az egyetlen gyermekét, akiket bálványozott, s akik az éjtszaka homályában gyakran jelentek meg előtte és boszuért kiáltottak. Reggelig beszélgetett el velük, félig álomban, félig ébren, és a keze ökölbe szorult; már hónapok óta nem sirt, a két szeme parázsként égett és az állkapcsa kissé előretolódott, mint a ragadozó állatoké. Alapjában vallásos volt, és kezdetben minden nap eljárt a falusi templomba, órákig térdepelt a vasszobrok előtt, de nem tudott megvigasztalódni. Azután utazott, olvasott, rajzolt, föstött, a jótékonysággal is szerencsét próbált, és tél idején, esténkint a falu betegeit ápolta. De mindez nem tudta fájó emlékeit elmosni, hajnaltájban a férje megjelent a hálószobában és nehézkes mozdulattal huzta föl az órákat, vagy pedig a légsúlymérőt vizsgálgatta, ahogy annak idején napjában többször szokta volt. Ilyenkor Flóra ijedten sóhajtott föl és az arca kigyult. Azután a kis fiu is megjelent, fölült szürke hintalovára, a fakard ide-oda mozgott kezében, rózsaszinü arcocskáján egy könnycsepp pergett végig; és Flóra azt érezte, hogy a jóság, a hit, a magába-szállás, az elmélkedés semmit se ér, és csak egy mód van, a szomoruságért, a szenvedésért megfizetni: a boszué. Az évek folyamán az élet elvesztette szemében láthatatlan alakját és gonosz, emberi formában jelent meg előtte. Látta alattomos arcát, gunyos mosolygását, kiálló pofacsontját, nagy fekete kezét, egy utálatos állat fekete csápjait. De miért éppen őt szemelte ki zsákmányul? Miért kivánt kettős áldozatot tőle? Vétett-e valaha valakinek? Terhelte-e valami a lelkiismeretét? Nem: mindig tisztán élt, szerette felebarátait, betartotta az Isten és az emberek törvényeit, és esténkint nyugodt lelkiösmerettel hajtotta fejét álomra. Miért éppen ő? Talán, mert védtelen, törékeny asszony volt, és a sors csak a gyöngékkel mer ujjat huzni? És most összetett kézzel nézze, hogyan dőlt romba minden? Ne találhasson még vigaszt, megnyugvást sem? Türje a vaskorbácsot, amely nem illette meg, aki soha se irigy, s gonosz nem volt? Egyre erősebben érezte, hogy boszut kell állania; és ha ő maga is belepusztul, de vissza kellett fizetnie ezt a céltalan és gonosz igazságtalanságot. Magányos estéin gyakran érezte, hogy egy nagy szem, az élet nagy szeme, néz rája és fölényesen mosolyog, mintha azt akarná mondani: - Ime, én vagyok a világ ura, a gonoszság, a véletlen, a szenvedés, és ti, emberek, hiába küzdötök ellenem! - Ah! csak egyszer találkozzunk össze! - kiáltott föl ilyenkor és minden porcikájában meg-remegett. Ám, az évek multak, és nem találkoztak össze. Az ura és a kis fia még most is minden éjjel meglátogatták. Artur megfontolt arccal huzta föl az órákat, a kis fiu a hintalovára ült; és az asszony, összeszoritva fogait nézett rájuk. Néha eszelős harag fogta el, a földre vetette magát, fölszaggatta körmeivel a szőnyeget, hörgött a tehetetlenségtől és a fájdalomtól; azután összekuporodott, és sirni próbált, de a szeméből többé nem fakadt könny. Mentől idősebb lett, annál többet szenvedett; minden nap végigkinlódta azt a két hetet, amikor kora ősszel - az ura és nemsokára rá a gyermeke difteritiszben meghalt; minden apró részletre - a siró cselédekre, az orvos nagy pápaszemére, a gyógyszerek erős szagára - ugy emlékezett, mintha mindez tegnap történt volna. Az orvosok nem tudtak segiteni rajta. Különböző gyógyitó-módokat próbáltak meg, hogy az idegeit lecsillapitsák, minden hiába volt. Néha azt hitte, hogy meg kell halnia; a fiókjában, egy kis tűtartóban mérget rejtegetett. Nem félt a haláltól, de azután arra gondolt, hogy életéből még hiányzik valami, hogy nem szabad igy, megalázkodva, védekezés nélkül, mint egy áldozati állatnak, eltávoznia, és legalább egyszer meg kell birkóznia láthatatlan ellenfelével. Oh, ha legalább meg tudná karmolni, meg tudná azt a nagy fekete kezet harapni, - gondolta el dacosan, azután legyen vége mindennek. De az élet nagy szeme derülten, fölényesen nézett rá a kályhalyukból, Artur pedig csöndesen huzta föl az órákat, és egy gyors pillantást vetve a légsúlymérőre, igy szólt: - Holnap, ugy látszik, esőnk lesz, Flórika.

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft