Bejelentkezésx

Kötelező kitölteni

Regisztrációx

* Required Fields

Vissza

Elfelejtette jelszavát?x

Kérem adja meg az e-mail címét lentebb. Egy linket fog kapni a jelszó visszaállításához.

Kötelező kitölteni

Vissza

A vitéz Noszticz bátorságpróbája Zoom

A vitéz Noszticz bátorságpróbája

Készleten

  • Szerző: Donaszy Ferenc
  • Formátum: Letölthető Kindle E-könyv (.mobi)

* Kötelező kitölteni

Részletek

Leírás

Leírás

Részlet:

A VITÉZ NOSZTICZ BÁTORSÁGPRÓBÁJA.

1490. év tavaszán történt!

Mátyás, a nagy király, éppen Bécsben időzött és egy kärntnerstrassei palotaszerű házban ütötte fel királyi lakását, mert ebben a házban sokkal otthonosabban érezte magát, mint az akkori Burgnak a kongó folyosók tömegében elvesző rideg csarnokai között.

Szép, rügyfakasztó tavaszi nap volt és a nagy király udvarának főméltóságaival a vár bástyáira ment sétálni, hogy a fakadó rügyek illatával telt, enyhe levegő kissé felüdítse.

Mert Mátyás király ekkor már nagyon szenvedőnek látszott. Arca beesett s közmondásos egészséges színe szürkéssápadtra változott és bárhogy titkolta is, csak nagy kínnal tudta hatalmas testét vonszolni.

Ugyanis néhány hét óta lázzal párosult fokozódó gyengeség, rövid ájulások kínozták s emellett máskor nyugodt természete olyan búskomorrá változott, hogy semmi se tudta felvidítani.

Pedig az udvaroncok lesve-lesték kívánságait s mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak halvány ajkaira. De hiába! Az élceket és elmés mondásokat azelőtt annyira szerető király most minden élcre és elmésségre inkább boszankodott, mint nevetett.

Most is ingerülten indult sétájára, mert orvosai esdve kérték, hogy maradjon termeiben és pihenjen! Hanem ezt a hős király nem ismerte. Nagy lelkének még nagyobb erejével akarta legyűrni a test roskatagságát, így aztán folytonosan lázban és forrongásban égett minden csepp vére a megerőltetéstől.

Kedvelt hívének és vezérének, a daliás Noszticz Zsigmondnak a karjára támaszkodva, lépe­getett a bástyákon és haragosan pattogott különben kedvelt orvos-doktorára: Tichtl Jánosra és becézett tudósára: a történetíró Galeottira, kik szintén társaságában voltak.

- Hagyjatok békét, ha nem tudtok meggyógyítani! Feküdni! Feküdni! Ti, orvos-doktorok, mindjárt megvetitek az ágyat és belegyömöszölnétek az embert. Én nem tudok feküdni, akár csak a puszták oroszlánja! Inkább találjatok ki valamit, mi kissé szórakoztatna... Megöl az unalom köztetek...

A királynak e szavaira Noszticznak egy jó gondolat ötlött eszébe.

- Nézzük meg az oroszlánokat, felséges uram, - mondá. - Úgy tudom, éppen ebben az időben szokták etetni ezeket a királyi állatokat!

A király fáradt vonásain a megelégedés halvány sugara röppent át, mert híres oroszlánjait, melyeket részben a firenzei köztársaságtól, részben a török szultántól kapott ajándékba, annyi­ra szerette, hogy bárhová ment is, ezeket nagy, kerekes ketreceikben mindenüvé magával vitte.

- Igazad van, kedvelt hívem, a jó gondolatok mindig nálad vannak. Megérdemlenéd, hogy országosan ismert vitéz neved mellé az »elmés« jelzőt is hozzátegyék. Jerünk hát!...

Ugyanis Noszticzot athletai termetéért és erejéért, valamint a harcokban tanúsított hősies­ségéért »vitéz és erős Noszticznak« nevezték széles e hazában, - erre célzott tehát a király is...

A kärntnerstrassei palotaszerű ház nagy udvarának a végében egy oszlopos csarnok alatt voltak a nagy, kerekes vasketrecek elhelyezve és ezek egyikében volt a négy gyönyörű oroszlán: két hím és két nő, bezárva...

- Valóban királyi állatok! - mondá felvillanó szemekkel a király, mialatt fáradtan egy karos­székbe ereszkedett, de csakhamar jobban kezdé érezni magát, mert egy hólyagos arany­serlegben, az orvos-doktor intésére, az udvarnok topázvillogású ó-tokaji borral kínálta meg...

- Nézzétek csak, urak! Szolimán, ez az óriási vén hím, minő fenséges nyugalommal mereszti ránk zordonlángolású szemeit és milyen fejedelmi egykedvűséggel fogadja hatalmas nejének törleszkedő hízelgéseit...

- Méltó képe a vitézségnek és az erőnek! - folytatá a dicsérést Noszticz.

- Szépek, hatalmasak fejedelmi nyugalmukban is, de még szebbek lehetnek a dühtől és haragtól berzenkedve! Ezt szeretném látni! - szólt közbe Pethő, a főurak egyike.

- Azt könnyen megláthatja kegyelmed, ha felséges urunk megengedi, - mondá az ősz Kanizsay.

- Mit mondtál, hívem? - kérdé derülten a király, mert eközben oda settenkedett Tibrili, az udvari bolond is és mindenféle nevettető mókázást mívelt a főurak háta mögött.

- Engedje meg, felséged, hogy a bestiárius, akarom mondani: az etető, ne adja be az eledelü­ket, hanem előbb egy kissé csalogassa és ingerelje őket, - felelé meghajolva Kanizsay.

- Legyen úgy! - intett az etetőnek a király, ki éppen egy hosszú, kétágú villán hatalmas ökörcombot készült benyújtani a ketrec vasrúdjai között...

A két nő és a fiatalabb hím éhes vadsággal szökött a hús felé, de az etető gyorsan vissza­rántotta, mire a három vad tompa hörrenéssel kezdett fel-alá lóstatni a ketrecben...

Midőn másodszor nyújtották be a véres koncot, lángoló szemekkel, toporzékolva ugrált mind a három a magasba, azután hangos ordítással szöktek a vasrudaknak, megrázva azokat türel­metlen éhségükben...

Elérhetőség: Letölthető

E-könyv ár: 99 Ft